Szívből, szabadon élni – (újjá)születésem története
Volt egy álmom, hogy a lányomnak ne csak azt tudjam mutatni, hogy anya rettentő keményen dolgozik, hanem azt is, hogy anya boldog, amikor dolgozik. Hogy azt lássa rajtam: nem a határidők, nem a megfelelési kényszerek, hanem a belső öröm irányítja az életemet. Hogy azt érezzem, ez az örömteli létezés az, amit jó példaként nap, mint nap átadok neki.
A húszas és harmincas éveimben sokáig attól féltem, hogy nem vagyok elég. Nem elég jó, nem elég érdekes, értékes, nem elég… valaki. Félelemből túlteljesítettem, igyekeztem mindig megfelelni, közben pedig lassan elvesztettem a kapcsolatot saját magammal. Kívülről úgy tűnt, minden rendben van, de reggelente úgy keltem, mintha valami láthatatlan súlyt cipelnék. Mentem, csináltam, amit kellett, de belül gyakran azt éreztem, hogy valami nem stimmel.
2007-2017 között voltam felsővezetői asszisztens, amolyan 8 karú szuper-woman: precíz, hatékony, elérhető, támogató. Másfél óra egy irányba ingázás után, a reggeli csúcsforgalomban a piros lámpáknál sminkelve, elegáns kiskosztümben, dög nehéz laptoppal a vállamon, kávéval a kezemben határozott léptekkel kopogtam a magassarkúmban be az irodába minden egyes nap. Gyors egymásutánban kaszaboltam a feladatokat. Hatékony voltam? Naná. Boldog voltam? Mondhatni. De innen utólag visszatekintve inkább elismerésfüggő és teljesítménykényszeres.
Karrierem legelején „naiv első bálozóként” csöppentem a multivilágba és ahogy az egy jó parentifikálthoz illik, egyre csak húztam magamra a felelősséget. Amikor már nagyon nem bírtam a napi 14-16 órázást, szóltam, hogy segítségre lenne szükségem, de ez valahogy nem ment át. Így nem váratott magára sokáig a kiégés. Egy nagy, össznépi céges rendezvény levezénylését követően ebédszünetben egyszer csak összeestem a kimerültségtől és elvitt a mentő. Két hónap otthoni regenerálódás után jött a teljes újrakezdés. A testi-lelki összeomlás után nem tudtam tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Pszichológushoz jártam és ennek hatására elkezdtem kérdezgetni magam (ön-coaching jelleggel): Mit csinálnék, ha nem félnék? Mire vágyom valójában?
Nem változott meg minden egyik napról a másikra, de elindultam az önismereti úton. Először apró lépésekkel: nemet mondtam dolgokra, amiket korábban kötelességből vállaltam. Elkezdtem tudatosan keresni az örömet, ami feltölt: zenét hallgatni, gitározni, festeni, táncolni, naplót írni, biciklizni, sétálni, kirándulni, utazni és magammal beszélgetni az érzéseimről. Lassan elkezdtem hinni abban, hogy lehet másképp élni. Hogy az értékem nem abból fakad, mit teljesítek, hanem abból, aki vagyok.
2009-ben egy adott ponton felmondtam, anélkül, hogy lett volna másik állásom, a válság közepén. Úgy éreztem, ha MOST nem választom önmagam, amíg még nincs gyerekem, akkor sosem. Közben megszerveztem az esküvőnket és felejthetetlen 3 hetes amerikai nászútra mentünk. Onnan visszatérve egy nagy telekommunikációs cég hívott be interjúra egy még felelősségteljesebb vezérigazgatósági asszisztensi pozícióra, amire szinte azonnal felvettek. Az itt eltöltött 7 évet már sokkal magabiztosabban éltem meg, mert megerősödtem magamban annyira, hogy a kiégésig még egyszer nem hagyom magam eljutni. Akkor még nem tudtam, hogy amit ezen a munkahelyen csináltam, az valójában a coaching szemléletű vezetés. Csak azt éreztem: jó ebben lenni. Vezetőket támogatni, fejlődni látni, együtt gondolkodni. Flow-élmény volt és sokat tanultam. Természetesen itt is voltak kemény projektidőszakok 14-16 órázással, de itt már az anyagi elismerés és az azt követő pihenés sem maradt el.
Közben jött a várandósság, ami alatt ugyanolyan jól akartam teljesíteni, mint előtte. Szerencsére jól bírtam fizikailag, de az utolsó pillanatig aktívan dolgoztam. Tizenhat nap. Ennyit adtam magamnak a szülésig felkészülni és ”átzsilipelni” egy teljesen új valóságba. Akkor jöttem rá, hogy már nem akarok (mindent is) kibírni. Amikor a kórházban először tartottam a kezemben az újszülött kislányomat, szíven ütött a felismerés: mostantól példakép lettem. Nem mindegy, hogyan élem az életem és ilyen mintát adok neki. Azt, hogy folyton stresszelek, mások céljaiért hajtok? Vagy azt, hogy örömmel, szívből élem az életemet, szabadon? Akkor ott, abban a csendes pillanatban megígértem neki – és magamnak -, hogy boldog anyukája leszek. És azt is, hogy nem adom fel a saját álmaimat, mert csak így taníthatom meg neki, hogyan élheti szabadon és önazonosan a saját életét.
Nyilván anyának lenni sem rózsaszín álom. Egy csomó szerepelvárás jött velem szembe: legyél nő, feleség, anya egyszerre, persze mindezt tökéletesen menedzseld. Miközben a tükörből épp a várandósság alatt felszaladt +20 kiló köszönt vissza és a padlóra került önbizalmam. A négy fal közé zárt hétköznapok végeláthatatlan ismétlődésének magányáról és a környezet állandó kontrollálásáról, hogy mit hogyan csinálj nem is beszélve. Non plus ultra a „Minek panaszkodsz, hisz mindened megvan – légy boldog!” jótanácsba burkolt elvárás.
Volt egy időszak, amikor a kimerültség, a hormonviharok, az önmagamnak való megfelelés nyomása ismét a teljes szétesés irányába tolt. Egy ponton egyszerűen csak azt éreztem: elég. Valami kellett, ami visszahoz. Így találtam rá az Anyacsavar önismereti csoportra – egy támogató közegre, ahol más kisgyerekes anyukákkal együtt próbáltuk újraépíteni magunkat.
Végérvényesen eldöntöttem, hogy a saját boldogságomért én vagyok a felelős. Hogy nem kell kívülről jövő elvárásokhoz igazodnom, mert a belső iránytűm elég pontos. Lelkileg, szellemileg újjászülettem ismét, amit a testem is lekövetett, szépen, lassan.
Szabad akaratból döntöttem úgy, hogy a lányom 1,5 éves korában még visszamegyek egy rövid időre a multiba dolgozni. Tudtam, hogy szükségem van erre, mert feltöltött, biztonságot adott és újra összekapcsolt önmagammal. A cserfes kislányom pedig boldog volt a bölcsiben. Bár jöttek a megjegyzések: „milyen anya az ilyen” vagy a „karrierista p.csa” címkék… De nem zavart, mert belül biztos voltam benne: jó úton járok. A társadalom választásra akar kényszeríteni: vagy karrier vagy család. Vagy sikeres leszel és az ambícióid választod vagy maradsz szerethető és háziasszonykodsz. De mi van azokkal a nőkkel, akik MINDENT akarnak?
Egyik reggel munkába vezetés közben csutkára tekertem a rádión a hangerőt és a Queen számra hangosan énekeltem: “I want it all, I want it all, I want it all and I want it now!”.
Ez lett a mantrám. Mert igenis lehet egyszerre boldognak, kiteljesedettnek, anyának, nőnek, vezetőnek lenni. És ha nincs előttem kitaposott út, akkor majd építek magamnak, önerőből.
Többé nem volt kérdés: a saját utamat akarom járni, tudatosan, az önismeretre építve. Tanulni, fejlődni, nem tökéletességre törekedve, hanem szívből. Ezért is lettem coach. Mert hiszem, hogy a hatékonyság akkor érték, ha a saját kiteljesedésünket szolgálja. Hiszem, hogy a boldogság nem valami misztikus, elérhetetlen cél, hanem egy felelősségteljes döntés: a saját életem, értékrendem mellett.
Végül 2017-ben vágtam bele a vállalkozásom építésébe, megszületett aPresent coaching és tréning, a „második gyermekem”. Az új identitás építése közbeni ”várandósság” bizony sokszor nehezebb volt, mint a szülés maga és nem csak azért, mert ”közbejött” a válásom. Ami egy nagyon tiszta döntés volt, mindemellett meglehetősen nehéz és megterhelő időszak. Az újraépítés nem volt könnyű, volt benne sok lemondás, fájdalmas felismerés, belső munka, de jött vele megerősödés, önbizalom, lendület. Ma is folyamatosan tanulok, és boldog vagyok, hogy nem maradtam benne egy olyan életben, ami már nem rólam szólt. A lányunk mostanra már egy kiegyensúlyozott, boldog tinédzser (amennyire ez ebben az életkorban lehetséges) és én még közelebb kerültem ahhoz, aki valójában vagyok.
Ma már olyan nőkkel, vezetőkkel dolgozom, akik keresik az egyensúlyt, az önazonosságukban az erőt. Hiszek abban is, hogy a női nézőpont és energia, együttműködésben és nem harcban a férfiakéval, óriási értéket tud adni a felsővezetésben is.
Ma már nem kell újra összeomlanom ahhoz, hogy új úton induljak. Csak figyelni a belső hangra, ami halkan, de kitartóan suttogja: „Lehet másképp. Szívből, őszintén, szabadon!”
Most már elhiszem, hogy nem kell mindig pontosan tudni, merre tartasz. Elég, ha mersz őszinte lenni magaddal és tudod, hogy az érzékenységed nem gyengeség. Hogy az esések nem kudarcok, hanem irányváltások. És mikor úgy érzed, hogy szétesel, lehet, hogy épp valami régi hullik szét benned, hogy helye legyen valami újnak felépülni.
Ma már nem félek attól, hogy nem vagyok elég, sem attól, hogy visszakúszok egy olyan életbe, ahol nem lehetek önmagam. Mert szembenéztem ezekkel a félelmekkel és többé már nem ijesztenek meg, mint régen. Emlékeztetnek arra, mi a fontos nekem: a belső erőm = szabadságom, a kapcsolódás önmagammal.
Szóval, ha most épp félsz… ha nem tudod, merre tovább, tudd: nem vagy ezzel egyedül. Nem baj, ha nem látod még pontosan az utad. Csak kövesd a belső hangod, ami néha alig hallható, de ott van benned. Ha nekem sikerült, Neked is fog!
Mindenkinek más a története. Más az indító ok, más a tempó. De egy dolog biztos: akkor leszünk igazán a helyünkön, ha azt az életet éljük, amit mi magunk választottunk. Ehhez nem kell tökéletesnek lenni. Csak bátornak és meghozni egy döntést: önmagad mellett.
Ha te is épp egy ilyen fordulópontnál állsz, és érzed, hogy jó lenne valaki, aki melletted van a tisztánlátásban, az újrakezdésben vagy csak abban, hogy végre kimondhasd, amit régóta cipelsz – várlak szeretettel egy egyéni coaching folyamatban.
Egy biztonságos térben, ahol nem kell erősnek látszanod, és nem kell megfelelned senkinek. Még önmagadnak sem. Ahol a történeted meghallgatásra kerül és te is fontos vagy.
Ha úgy érzed, itt az idő a következő lépéshez, kapcsolódjunk.
Szeretettel,
Csilla
